♥(:CiCa MiNdig:)♥

 

 

Kutyás család tagjaként sokáig elhitették velem, hogy a macskának egyszerűen

nincs meg az a képessége és hajlandósága, hogy szeretetre méltó társaság

legyen. ez a hiedelem olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy bár nem utáltam a

macskákat, többnyire teljesen érdektelennek találtam őket.

Egy délután, munkából hazaérve egy macskára bukkantam a bejárati lépcsőnél.

Levegőnek néztem, de láthatólag nem sértődött meg, mert másnap is ott volt.

- Megsimogatlak - mondtam neki -, de semmiképp sem jöhetsz be.

aztán nem sokkal később egy este, amikor zuhogott az eső és villámlott, gyenge

nyivákolást hallottam.Nem bírtam tovább, beengedtem, és így macskatulajdonos

lett belőlem.

Új szobatársam, akit Shotzynak neveztem el, hamarosan több lett, mint egy

eleségre váró kóbor macska. Szerettem, ahogy finom dorombolással üdvözöl

reggelenként, és ahogy bökdösi a lábamat, amikor hazajövök munka után. Játékos

bohóckodásai megnevettettek, és nemsokára Shotzy inkább régi jó barátnak tűnt,

mint olyan háziállatnak, akit korábban nem is igazán akartam.

Bár gyanítottam, hogy Shotzy élete jó részében utcai cica volt, úgy tűnt,

tökéletesen elégedett a benti élettel - egyetlen dolgot kivéve. Óramű

pontossággal minden este hat óra körül sírni kezdett, hogy ki akar menni. Majd

- többnyire pontosan egy óra múlva - visszatért. Hónapokig csinálta ezt,

mielőtt felfedeztem volna, mi készteti erre.

Egy nap a szomszédom, aki tudott Shotzy feltűnéséről a bejárati lépcsőn és az

életemben, azt mondta, szerintem a cica egy idősebb hölgyhöz tartozik, aki az

utca végén lakik. Mivel aggódtam, hogy véletlenül valaki más kedvencét vettem

magamhoz, másnap elvittem Shotzyt az idős hölgy házához.

Amikor a fehér hajú hölgy ajtót nyitott, Shotzy kiugrott a karomból, befutott

a házba, és elhelyezkedett egy nagy fotelban. A nő csak hátrafordította a

fejét és nevetett.

- Jimmy mindig szerette a karosszékét.

Elszorult a szívem. Az én Shotzym immár az ő Jimmyje volt.

Elmondtam, hogy magamhoz vettem, és csak tegnap fedeztem fel, hogy talán már

van otthona. Az idős hölgy elmosolyodott, behívott a házba, és azt mondta,

hogy a macska nem tartozik hozzá.

- De én azt hittem, Jimmynek hívja - mondtam.

Mary - így hívták a hölgyet - elmesélte, hogy Jimmy a férje volt. Körülbelül

egy éve halt meg, csak néhány hónappal azután, hogy megállapították, rákos

daganata van.

Jimmy halála előtt ő és Mary minden este ötkor vacsoráztak. Vacsora után a

nappaliban üldögéltek, Jimmy a kedvenc karosszékében, és a nap eseményeiről

beszélgettek. házasságuk hatvan éve alatt a házaspár minden este hódolt ennek

a szokásnak. Jimmy halála után, közeli családtag nélkül Mary elveszettnek

érezte magát. Mindennél jobban hiányoztak neki az esti, vacsora utáni

beszélgetések.

  Aztán egyik este egy kóbor macska nyivákolt követelőzően az ajtaja előtt.

Mikor kinyitotta az ajtót, hogy elküldje, a cica egyenesen Jimmy székébe

futott, és kényelmesen elhelyezkedett. Mintha örökké ott élt volna.

Mary, akinek soha életében nem volt háziállata, azon vette észre magát, hogy

örül a kis kóbor macskának. Adott neki egy kis tejet, aztán a cica az ölébe

kuporodott. Mary beszélt neki az életéről; legtöbbször persze Jimmyről. Aztán

hét óra körül, amikor általában be szokta kapcsolni a tévét, és főz magának

egy forró teát, a kis teremtmény leugrott az öléből, és az ajtóhoz ment.

Másnap este hat órakor a macska megint ott volt. Nemsokára Shotzynak és

Marynek közös szokásai alakultak ki

- Most már hiszek a jóistenben - mondta Mary. - Nem ismerem azt a buta

reinkarnáció-dolgot, de néha, mikor itt ez a kicsi cica, épp olyan, mintha

Jimmyhez beszélnék. Tudom, furán hangzik, de érdekes elgondolkodni rajta.

Így aztán Mary és én továbbra is megosztozunk Shotzyn. megadta mindazt a sok

örömöt, amit egy macskával való együttélés csak nyújthat, Marynél pedig

jelenléte boldog társaságot jelentett minden este hat órakor.

Úgy tűnt, csodálatos cicánknak volt valami fortélya, hogy mindig ott tudott

lenni a megfelelő helyen és a megfelelő időben.